Barnus vagyok, egy kis mackó és ez az én történetem. Messzi távol születtem egy kis homályos szobában, amit mindenki csak plüssgyárnak hívott. Sok szorgos kéz dolgozott azon, hogy én és a testvéreim a világra születhessünk. Mikor megszülettem és szétnéztem, milliónyian kuksoltak még ott. És ekkor…
- Szia! Üdvözöllek, testvérkém! – szólt hozzám egy másik maci mellettem.
- Szia! Te kivagy? És hol vagyunk? – kérdeztem tőle.
- Hát a nagy Mackóterembe! Ez a plüssgyár egyik csarnoka, itt készül minden maci. Én a testvéred vagyok, én is itt készültem. De én már legalább 4 világosság óta itt vagyok. – válaszolta.
- Az jó, de miért készül itt ennyi medve. Látok itt kicsit is, nagyot is.
- Na, ezt még én se tudom.
Ezután mindketten a saját gondolatainkba merültünk. Az idő csak repült és én megismerkedtem szinte minden testvéremmel. Amikor a szorgos kezek elmentek. A miénk volt az egész terem. Mindenki felélénkült és önfeledt móka és játék kezdődött. – Hihetetlen ez a világ, itt minden szép és jó! – gondoltam magamban. Néha bejött egy két kis emberke, akik a készítők gyerekei voltak és olyan kedvesek voltak. Mindenkit csak simogattak és ölelgettek. Az egyik nap egy kislány odajött hozzám, felemelt és az ujja hegyével elkezdett simogatni. Először csak a fülecskéimet, majd az arcomat és végül a pocakomat, mesés érzés volt. Valami furcsát éreztem belül. Ő rám mosolygott és azt mondta, hogy milyen kis cuki vagy te apróság. De ekkor az egyik készítő, ódaszólt hozzá, hogy tegyen le engem és a többieket se piszkálja. Ő persze, valószínűleg nem hallotta meg, mert tovább simogatott, sőt még egy igazi puszit is adott nekem. Valamiért úgy éreztem ugrálnom kéne és kiestem a kezéből. Hatalmasat zuhantam, és amikor elértem a földet szinte mindenemet beütöttem, nagyon fájt, igaz ezt senki sem látta, de még a könnyem is kicsordult a kis fekete gombszemeimből. Ekkor a készítő felállt és hangosan rászólt a kislányra, aki bár nem ütötte meg magát, mint én mégis szipogni kezdett, majd megállíthatatlanul peregni kezdtek a könnyei. Engem pedig, életemben először erősen megragadtak és szorongattak, de nem azzal a különösen jó érzéssel, hanem sötét erőkel. Mindezek után, csak úgy a polcra dobtak, így most már ott is sajgott mindenem, ahol eddig nem, de valami ennél is furcsább szorongatás éreztem odabent, amitől csakúgy, magától egy újabb könnycsepp bújt elő rejtekhelyéről. A többiek rögtön kérdezgetni kezdték, hogy hogyan csináltam azt a vízcseppet. Természetesen én mondtam nekik, hogy nem tudom és csak jött magától, amit persze lehet, hogy nem hittek el, mindenesetre mindenki magához ölelt. A kislányt még láttam néhányszor és mindig olyan furcsán nézett ránk, szerintem játszani szeretett volna velünk, csak nem lehetett neki, pedig én is ezt szerettem volna. Aztán az egyik nap odajött elénk és azt mondta, hogy legyünk jó kis bocsok, mert többet már nem találkozunk és elment, aznap vállalkoztam az első expedíciómra. Felmásztam egyik polcról a másikra a világosság felé és az átlátszó falon át megláttam a külső világot és az egyre távolodó kislányt. Onnantól egyre rövidültek a világosságok és egyre többször volt sötét, majd mindig jött valaki egy nagy dobozzal és egyre több testvérkémet vitte el. A hatalmas Mackóterem kezdett kiürülni. Már minden polcon voltak üres helyek, csak a miénken nem. És akkor újra jött a dobozos és egy mozdulattal besöpört minket a sötét kartonba, mint amikor a készítők elmennek előtte mindig jött valaki, aki a földet egy ágas – bogas bottal simította. Egyre többen hullottak a dobozba és alig fértünk el mikor a fedél lezárult és az utolsó fénysugár is megszűnt. Odabent jobbra, balra sodródtunk mire megérkeztünk egy zajos és rettenetesen hideg helyre. A fedél felnyílt egy teljesen más helyen voltunk, ahol rajtunk kívül egyetlen egy maci sem volt. Egy hatalmas asztalra tettek minket, majd egy másik ugyanolyan dobozból hozzánk hasonló lények kerültek elő, csak nekik kicsit hosszabb volt a fülecskéjük. Ez egyik ilyen fura szerzet épp mellém került.
- Szia! Hát te ki vagy? – kérdezte.
- Szervusz! Én egy maci vagyok, a hatalmas Mackóteremből!
- Azta! Én meg egy nyulacska vagyok, a hihetetlenül nagy Nyuszi teremből!
- Akkor hát, ugyanonnan származunk. De miért vagyunk itt ezen a cudar fagyos helyen?
- Jó kérdés! Ezt még én sem tudom! – mondta furcsán mozgatva az orrát.
- Szia! Üdvözöllek, testvérkém! – szólt hozzám egy másik maci mellettem.
- Szia! Te kivagy? És hol vagyunk? – kérdeztem tőle.
- Hát a nagy Mackóterembe! Ez a plüssgyár egyik csarnoka, itt készül minden maci. Én a testvéred vagyok, én is itt készültem. De én már legalább 4 világosság óta itt vagyok. – válaszolta.
- Az jó, de miért készül itt ennyi medve. Látok itt kicsit is, nagyot is.
- Na, ezt még én se tudom.
Ezután mindketten a saját gondolatainkba merültünk. Az idő csak repült és én megismerkedtem szinte minden testvéremmel. Amikor a szorgos kezek elmentek. A miénk volt az egész terem. Mindenki felélénkült és önfeledt móka és játék kezdődött. – Hihetetlen ez a világ, itt minden szép és jó! – gondoltam magamban. Néha bejött egy két kis emberke, akik a készítők gyerekei voltak és olyan kedvesek voltak. Mindenkit csak simogattak és ölelgettek. Az egyik nap egy kislány odajött hozzám, felemelt és az ujja hegyével elkezdett simogatni. Először csak a fülecskéimet, majd az arcomat és végül a pocakomat, mesés érzés volt. Valami furcsát éreztem belül. Ő rám mosolygott és azt mondta, hogy milyen kis cuki vagy te apróság. De ekkor az egyik készítő, ódaszólt hozzá, hogy tegyen le engem és a többieket se piszkálja. Ő persze, valószínűleg nem hallotta meg, mert tovább simogatott, sőt még egy igazi puszit is adott nekem. Valamiért úgy éreztem ugrálnom kéne és kiestem a kezéből. Hatalmasat zuhantam, és amikor elértem a földet szinte mindenemet beütöttem, nagyon fájt, igaz ezt senki sem látta, de még a könnyem is kicsordult a kis fekete gombszemeimből. Ekkor a készítő felállt és hangosan rászólt a kislányra, aki bár nem ütötte meg magát, mint én mégis szipogni kezdett, majd megállíthatatlanul peregni kezdtek a könnyei. Engem pedig, életemben először erősen megragadtak és szorongattak, de nem azzal a különösen jó érzéssel, hanem sötét erőkel. Mindezek után, csak úgy a polcra dobtak, így most már ott is sajgott mindenem, ahol eddig nem, de valami ennél is furcsább szorongatás éreztem odabent, amitől csakúgy, magától egy újabb könnycsepp bújt elő rejtekhelyéről. A többiek rögtön kérdezgetni kezdték, hogy hogyan csináltam azt a vízcseppet. Természetesen én mondtam nekik, hogy nem tudom és csak jött magától, amit persze lehet, hogy nem hittek el, mindenesetre mindenki magához ölelt. A kislányt még láttam néhányszor és mindig olyan furcsán nézett ránk, szerintem játszani szeretett volna velünk, csak nem lehetett neki, pedig én is ezt szerettem volna. Aztán az egyik nap odajött elénk és azt mondta, hogy legyünk jó kis bocsok, mert többet már nem találkozunk és elment, aznap vállalkoztam az első expedíciómra. Felmásztam egyik polcról a másikra a világosság felé és az átlátszó falon át megláttam a külső világot és az egyre távolodó kislányt. Onnantól egyre rövidültek a világosságok és egyre többször volt sötét, majd mindig jött valaki egy nagy dobozzal és egyre több testvérkémet vitte el. A hatalmas Mackóterem kezdett kiürülni. Már minden polcon voltak üres helyek, csak a miénken nem. És akkor újra jött a dobozos és egy mozdulattal besöpört minket a sötét kartonba, mint amikor a készítők elmennek előtte mindig jött valaki, aki a földet egy ágas – bogas bottal simította. Egyre többen hullottak a dobozba és alig fértünk el mikor a fedél lezárult és az utolsó fénysugár is megszűnt. Odabent jobbra, balra sodródtunk mire megérkeztünk egy zajos és rettenetesen hideg helyre. A fedél felnyílt egy teljesen más helyen voltunk, ahol rajtunk kívül egyetlen egy maci sem volt. Egy hatalmas asztalra tettek minket, majd egy másik ugyanolyan dobozból hozzánk hasonló lények kerültek elő, csak nekik kicsit hosszabb volt a fülecskéjük. Ez egyik ilyen fura szerzet épp mellém került.
- Szia! Hát te ki vagy? – kérdezte.
- Szervusz! Én egy maci vagyok, a hatalmas Mackóteremből!
- Azta! Én meg egy nyulacska vagyok, a hihetetlenül nagy Nyuszi teremből!
- Akkor hát, ugyanonnan származunk. De miért vagyunk itt ezen a cudar fagyos helyen?
- Jó kérdés! Ezt még én sem tudom! – mondta furcsán mozgatva az orrát.
A többiekkel megbeszéltük, hogy bármi is lesz, mi tartsunk össze, ha már a többi testvérünktől elválasztottak minket. De ahogy teltek a napok, egyre csak fogytunk, hiába próbáltuk megakadályozni, sok kis testvérkémet elrabolták. Az egyik nap egy csillogó szemű fiú állt meg előttünk, valami hihetetlen melegség öntött el a hideg ellenére is. Megsimította mindegyikünk fejét és ebből már tudtuk, hogy el fogja rabolni valamelyikünket. Most már nem a fagyos idő miatt reszkettünk. Ekkor megfogott az egyik kezével és ki akart húzni a többiek közül, de a testvérkéim nem engedtek olyan könnyen, néhányan elkaptak és próbáltak visszatartani. Ekkor azonban a másik kezével csak sikerült elszakítania a többi macitól. Nem tudom miért, de egy apró kis zacsiba kerültem és csak himbálóztam ide- oda. Majd a fiú elővett engem és megsimogatott. Mikor nem figyelt rám, kortyoltam egyet a gőzölgő fűszeres italából, amitől újra átjárt a meleg. Rövid idő múlva egy kényelmes meleg sálba bugyolált és betett a táskájába. Gyorsan mély álomba szenderültem. Miközben aludtam, úgy vélekedtem, hogy talán nem is lesz olyan rossz ennél a fiúnál, hiszen kedves és láthatóan jól bánik velem. Ám másnap mikor felébredtem, már egy papír tasakban voltam. De ő kiszedett belőle és azt mondta: „Bocsáss meg, macika! Legszívesebben megtartanálak, de oda adlak valakinek, akit nagyon szeretek, az Anyukámnak. Neki is tetszeni fogsz és vigyáz majd rád, de persze néha majd elcsórlak, hogy velem legyél.”. Még egyszer rám mosolygott, adott néhány finom puszit, majd visszatett a tasakba. Rövid utazást követően egy varázslatos helyre kerültem, egy világító díszes fa alá. Még csak magamhoz se tértem, amikor egy kedves énekre lettem figyelmes. Nagyon tetszett. Utána az éneklő hangok boldog kalácsot kívántak egymásnak, vagy valami hasonlót. A papírzacskóm megemelkedett és egy pihe puha kéz kapott el. Kiemelt és megállapította, hogy aranyos vagyok. Majd megkérdezte a fiút, hogy hogyan hívnak engem. Ő azt válaszolta a néninek, hogy most már az övé vagyok és ezért neki kell elneveznie. De neki nem volt semmi ötlete, ezért megint megkérdezte a fiút, hogy mi legyen a nevem. Akkor ő azt válaszolta, hogy mivel úgy is barna mackó vagyok, hát legyen a nevem Barnus. Azóta van nevem és új családom és sok-sok új testvérem és barátom. Itt a vége, brumm el véle.
