Az a fényes korong, amit mi csak Napnak hívunk, már elindult éjjeli titkos rejtekére, hogy onnan előcsalja a Holdat. Így indul mindenhol az este és megérzi ezt minden plüss a világban, ahogy érezte ezt a távoli nagy Budapicikén egy csöpp kis maci. De nem csak ő, hanem anyukája is, egy kislány, aki a sok ásításból már tudta, hogy számára véget ért a nap és ideje ágyba bújni, hiszen már az esti mesének is vége. Nem volt más hátra, hát megfürdött, majd engedett az ágy hívogató puhaságának és hopp, egy ugrással már benne is termett. Majd közelebb húzta magához a kis mackót, akinek az arcára ekkor széles mosoly ült. Egy pár pici lépés után már az Anyukája fülecskéjénél volt, majd közelebb hajolt és édes, rímes varázsigét mormolt, miközben titkos macizsebéből álomport vett elő:

Álompor hull a szemedre,
Érzed már, hogy itt az este,
Csukd le most a két szemed,
Édes álom közeleg,
Aludj szépen, csendesen,
Vigyázok Rád, s őrizlek rendesen!

Mikor befejezte versikéjét, elcsendesedett és igencsak hegyezte a kis fülét, hogy hall e valamit, és igen, halk szabályos szuszogás jelezte sikerét. Ekkor megengedett magának egy elismerő vigyort és már folytatta is.

Álom, álom libben már,
Álomország, s még sok csoda vár,
Hallgasd csak, mit sugdosok,
Integetnek a kis csillagok!

- Álmodban már látod Apát, ölel téged és ad sok csókát, elmentek kirándulni és láttok sok szépet…- így indította útjára a legédesebb álmok földjére a kislányt. Majd figyelemmel kísérte, hogy minden rendben van és egy nagy karlóbálással jelezte a többieknek, megkezdődhet az éjjeli móka és munka. Erre a jelre mindenhonnan előbujt valaki, volt, aki az ágyhoz húzódott, hogy tovább szője az álom puha fátyolát és volt, aki önfeledt játékba kezdett. Csak egy valakinek volt más terve erre az éjszakára, mégpedig ennek a csöpp kis macinak, ahogy látta, hogy minden a megszokott módon folyik, nekiindult a hosszú útnak. Gyorsan szedte pici lábait és már az ágy végénél volt, ott egy ügyes mozdulattal belecsimpaszkodott a takaróba és elrugaszkodott, szinte már repült a levegőben, amikor elfogyott a lendület és csúszni kezdett. A legkevésbé sem esett kétségbe, mancsaival erősebben fogta a takarót és pár pillantás alatt a földre került.
- A landoláson, még javítanom kell. –mondta, miközben sajgó fenekét simogatta. Nem ért rá sokat gondolkodni ezen, hiszen még az útja elején állt, így neki indult, nem is kis tempóba. Futott, mint a villám és már ott is volt a nagy csillogó valami előtt. Sokszor látta már és tudta, hogy anyukája is sokszor áll elé és mélyen belenéz, mikor valahová elindul. Neki is ki kellett próbálnia, közelebb lépett hozzá és meresztgetni kezdte apró fekete szemecskéit.
 - Szerencsehozó, csillogó tábla, hozz nekem is szerencsét utamon, ahogy Anyucinak szoktál.
Meglepetésére, vagy valami mágia segítségével, nem történt más, mint hogy egy barna, borzolt szőrű, fekete gombszemű medve állt előtte.                            

- Jééé! Te ki vagy? Én Barna Borzas vagyok! De ahogy látom te is Borzas lehetsz!                                                                                                                 

  Látta ugyan, hogy a másik macinak is mozog a szája, de hangot nem hallott.    

- Talán néma maci vagy és miért utánzol? Hugó mondta nekem, hogy utánozás, majomszokás, de te maci vagy, hát ne utánozz!                                          

   Válasz most sem érkezet, azaz mégis, hiszen a semmiből egy nyuszi termet a másik mackó mögött és hallotta a hangját, látta, hogy beszél és a hang mégis inkább az ő hátamögülről érkezett.                                                                       

 - Nyugi, Borzaska! Ez csak egy tükör! Azok ott ketten mi vagyunk, azaz a mi tükörképeink.                                                                                                                

- Biztos ez Nagyinyúl?
- Igen! Ne félj, ők mindig azt teszik, amit mi. Anya is rajta szokta ellenőrizni, magát, hogy elég csinos e, mert nem tudja, hogy nála csinosabb és szebb anyuka nincs is ezen a világon, lehet reggel, vagy este ő mindig ugyanolyan gyönyörű lesz nekünk.
- Az már egyszer biztos! Én meg azt hittem, hogy azért jár ide, hogy jó szerencse kísérje útján, mikor elmegy itthonról, abba az iskolába, vagy mibe ahová járni szokott.                                                                                      

Kijelentését már csak egy mosoly fogadta, majd tovább is állt onnan a nyuszi és Borzas egyedül maradt megint a tükör előtt. – Ha ez tényleg én vagyok, akkor meg kell igazítanom a nyakkendőmet, meg néhány szőrpamacs nem úgy áll, ahogy kéne. – gondolta, s már igazgatta is, amit kellett. Mikor végzett ezekkel, egy bólintással elismerte, hogy ezt az akadályt is leküzdötte, majd sarkon fordult és az ajtót vette célba. Kis futással gyorsan átszelte a szobát és megérkezett a résnyire nyitott üveges ajtóhoz. Életében nagy eseménynek számított az amire készült, még soha nem lépte át a szoba határát egyedül, de érezte, hogy meg kell tennie. Egy ígéret késztette, amit Fehérkének ígért a minap, mikor hosszú idő után újra látta, igaz nem volt egyedül, egy hozzá hasonló macival ücsörgött az ágyon és mikor pár pillanatra beszélgettek, megtudta, hogy már nagyon hiányzott Fehérkének és mostanában nagyon sok időt kénytelen eltölteni Sárga Borzassal. Így jutott eszébe, hogy megmenti és megszökteti a legszebb macilányt, akit valaha is ismert. Egy hatalmas lélegzetvétel után átpréselte magát a szűk nyíláson és már kint is volt. Tudta merre induljon, mert már többször járt kint a szobából, igaz csak anyukája féltő kezei között, de elhatározásán és bátorságán ez mit sem változtatott. Halk lépdeléssel közeledett az ebédlő felé, majd tovább az ágyhoz osont, ahol az édes célt remélte, mit sem sejtve, hogy hátulról valaki csendben lesi minden lépését.
- Fehérke itt vagy? - suttogta.
- Igen! – jött a válasz. – Te vagy az Barna Borzi? – kérdezte fentről a hang.
- Igen, én vagyok! Nem kell félned! Gyere az ágy széléhez és ugorj a karjaimba!        

Alig lehetett hallani a puha lépteket, majd megjelent odafent egy kis mackó körvonala, feszült pillantások kisérték minden mozdulatát, majd egy kis ugrás és már Borzas kezében volt az ő Fehérkéje. Hosszan beszélgettek és sétáltak a nagy lakásban, majd mikor kicsit megéheztek, Borzaskának remek ötlete támadt.                                                                                                                                

- Ne félj egy csöppet se, szerzek magunknak mézecskét, tudom, hogy merre van.                                                                                                                         

Gyors futásba kezdett, majd ügyes mozdulatokkal felmászott a konyhapultra és megtalálta a mézet, nehéz feladatnak bizonyult, hogy az üveget kinyissa és megtömje titkos mézes csuprát, de nem lehetetlen. Mikor sikerült telitölteni, elégedetten nyugtázta, hogy ennek biztosan nagyon fog örülni az ő drága macija. Mivel igen sok időt elvett a mászás a keresés és a méz megszerzése, nem ért rá, hogy a nyomokat eltüntesse, sokkal fontosabbnak érezte a gyors visszatérést, hiszen egy ilyen szép macit nem szabad megvárakoztatni. Olyan gyors volt, mint a szél, ha igazán nagyon fúj, nem kellett sok idő és vissza is ért, de meglepve vette észre, hogy Fehér Borzas már nincs ott. Nem is sejtette, hogy történhetett mindez, csak azt tudta, hogy nincs itt, ahol még teljes boldogságba elváltak egymástól. Így hát szólongatta keresgélte, de sehol sem találta és senki sem válaszolt. Pici szemecskéje megvizesedett és lassan csepegni kezdtek a kétségbeesés és a szomorúság könnyei. Mikor már minden zugot átvizsgált, elkeseredve elindult bandukolva a szobája felé, ahogy az ajtóhoz közeledett, egyszer csak furcsa nesz csapta meg a fülecskéit. Két a sötétben nem jól kivehető alak volt az a ruhatárolóban és mintha veszekednének. Ezt meg kell néznem közelebbről! – gondolta és máris kicsit közelebb húzódott. Ekkor látta meg, hogy az a két alak, nem már, mint két maci, amint civakodnak.
- Engedd el a mancsocskámat! – mondta az egyik.
- De Fehérke, én, szeretlek téged, legyél az én macifeleségem!
- Nem leszek!                                                                                                        

Rögtön felismerte az egyik hangot Borzaska, és a másik maci meg is erősítette gyanúját. Néhány szökkenéssel már ott is termett, hogy megmentse azt, aki számára nagyon fontos.
- Engedd el Fehérkét!- mondta.
- Nem engedem! - érkezett a válasz. – Küzdj meg érte, ha mersz!
- Ő érte mindent!

Ekkor ellenfele elengedte Fehér Borzast, aki rögtön Borzaska karjaiba futott.
- Te vagy a legbátrabb, Borzi! – mondta Fehérke.
Válaszolni már nem volt ideje, mert Sárga Borzas egy tűt, hajított elébe, hogy megvívjanak Fehérkéért.
- Kard, ki kard!                                                                                                              

És el is kezdődött a párviadal, de Borzas tudta, hogy ez nem jó dolog és mindenek előtt, nem akart sérülést okozni egy másik plüssnek. Próbálgatta hát meggyőzni, hogy ez nem helyes, de süket fülekre talált a beszéde. Kénytelen volt minden erejét és ügyességét bevetni a sikerért. Egy rafinált mozdulattal, kiütötte ellenfele tűjét és így esély nyílt rá, hogy sérelmeiket megbeszéljék. Sárga Borzas csendben hallgatta, mit mond neki legyőzője és sikerült beismernie a hibákat, amiket elkövetett. A csalódottságtól és a lelkiismerete miatt, megremegett, majd sírdogálni kezdett, de szerencséjére ketten is vigasztalták. Megegyeztek, hogy soha nem lesznek rosszba és mindig jó barátokként szeretni fogják egymást. A sokáig tartó beszélgetés után utjaik elváltak, újra kettesben maradhatott Borzaska az ő Fehérkéjével. A sok izgalom levezetésére előkerült a mézes csupor és jóízűt falatoztak belőle, a fáradtság és a teli pocak meghozták hatásukat. Mély álomba zuhant a két kis álomőrző és másnapig fel sem ébredtek.                                                                                           

Reggel mikor felébredt a kislány, ijedten vette észre, hogy az ő kis mackója eltűnt az ágyról és sehol sem találja, ekkorra már drágakőként csillogó könnyek gördültek le, puha arcocskáján. Kirohant Anyukájához, hogy segítséget kérjen tőle, meg is találta a konyhában, ahol éppen a pultot takarította a sok kifolyt méztől, tőle kérdezte, hogy nem látta e a maciját. De ő is szomorkodott, hiszen az ő macija is eltűnt. Ekkor közösen kezdték keresni a szökevényeket, akiket a ruhák között találták meg édesen szunyókálva.

Vége