- Egyszer volt…
- Volt? Ki volt és hol volt?
- Hol nem volt…
- Most volt vagy nem?
- Nyugi Robi maci! Hagyd, hogy elmondjam. Szóval volt egy maci, akit csak úgy hívtak, hogy Róbert medve.
- Én voltam? Én még vagyok is, nem csak voltam.
- Tudom, de ha vársz türelmesen, akkor elmondom a te első történetedet is.
Szóval ezt a mackót mindenki csak Robi macinak hívta. Ő is a híres Borzas család tagja volt, a legfiatalabb. De meg kell jegyezni, hogy legalább annyira izgő- mozgó, mint az apukája. Ennek a kis macinak sok barátja volt, ami nem is csoda, mert vidám és kíváncsi teremtmény hírében állt.
Egy napon egy igazán nagy kalandba keveredett. Azon a reggelen arra ébredt, hogy apukája és anyukája épp a gyorsan fogyatkozó méz készletekről beszélgetnek. Látta a szülei gondterhelt arcát és arra gondolt, hogy megmutatja mekkora nagy plüss medve ő és megérett már arra, hogy bekerüljön a Borzas dinasztia titkos kódexébe. Már sok mesét hallott egy hihetetlen csuporról, ami soha ki nem ürül, így elhatározta annak megszerzését. Tervét csak egy valakinek mesélte el, mégpedig hű pajtásának, Kutyinak, aki a plüss iskolában padtársa volt és minden csínybe és kalandba követték egymást. Felkerekedtek hát, hogy a tükrön keresztül eljussanak a Sötétség Birodalmába, ahol a gonosz Kópé király uralkodott és őrizte titkos kincseit. A tükör előtt el kellett mondani egy titkos varázsigét, ami utat nyit nekik a másik világba.
- Tükör, tükör, bűvös tükör, tárulj fel előttünk! Nyiss nekünk utat! – szólt kórusba tőlük a mágikus jelszó. A képmásak ekkor eltűntek és egy ismeretlen vidék tárult fel előttük. Átléptek. Egy kis kőhíd vezetett végig egy igen mély szakadék felett. A híd lábánál már az Ezer Szikla- hegysége kezdődött, amin nehéz volt az áthaladás. Mindenütt kopasz gerincek, tágas szakadékok és csúszós hegyoldalak, az éles, szúrós kavicsokról nem is beszélve. Nem mert volna fogadni rá senki, hogy ez a két pici kalandor épségben átjut ezeken az akadályokon. A túloldalon viszont már egy újabb csapda leselkedett, amit a Fekete- mocsárként ismernek a regék, itt minden ügyességükre szükség volt. Elegendő egy rossz lépés és örökre a láp rabságába esnek. Tapogatózos léptek után már fél útnál lehettek, amikor egy kiálló lapos kőre lépett Robi maci és az gonosz módon megindult a lába alatt, elsodorva őt. Csak úgy toccsant a vízben, mikor beleesett, de mikor felállt és felegyenesedett, akkor érezte, hogy meg sem tud mozdulni. Süllyedni kezdett, ettől annyira megijedt, hogy rögtön kapálózásba fogott, de hiába, mind csak lejjebb és lejjebb került, végül abbahagyta, fel is adva a küzdelmet, hagyva, hogy a mocsár csendben összeboruljon a pici feje fölött. Ebben a pillanatban valami, vagy valaki fogainak csattanását hallotta volna és érezte, elkapták a grabancát, azaz csak a kis kendőjét a nyakában, hát gyorsan elkapta ő is a torka felöl, hogy ne fulladozzon, majd az a valaki rángatni kezdte öt a szilárdabb föld felé. Mikor sikerült fogást találni a parton, akkor látta, hogy megmentője nem más, mint bátor kutyus barátja, de ekkor megtörtént a baj. Kutyi is belecsúszott az ingoványba, Robi maci pedig minden erejét összeszedve kievickélt a láp sötét vizéből, majd fordult is meg, hogy bajba jutott útitársán segítsen. De bárhogy is erőlködött, fogcsikorgatva próbálkozott, csak nem tudta kihúzni onnan.
- Nem fog menni! Vuff! Inkább indulj útnak és hozz segítséget! - mondta szomorkodva.
- Ígérem sietek, ahogy tudok. Tarts ki!
Már fel is mérte szemével az utat, amit meg kell tennie és abban bízott, hogy a mocsár túloldalán is talál majd rendes plüssöket, akik segítenek neki. Útjának neki vágott és szélsebesen futott kifelé erről a vad helyről. Egy erdőbe érkezett, ami sötét volt és ijesztő, Árnyak- erdejének hívták, talán meg is rettent volna a nevétől, ha ismeri, szerencsére nem ismerte. Ő csak rohant és rohant, de sehol senki. A kétségbe esés tüze hajtotta tovább, s talán már arra sem emlékezett, hogy merről is jött. Furcsa neszek, suhanó árnyékok késérték útján. – Nem szabad félni! – ismételgette magában. Mégis a következő percben, amikor valaki elé ugrott, annyira hátrahőkölt ijedtében, hogy fenékre esett, majd lassan elkezdett fölfelé nézni és egy nagyon ismerős alak tárult fel előtte, azaz csak hasonló, hiszen az arc teljesen ismeretlen volt számára. Egy nyuszi volt, aki megjelenésre teljesen hasonló volt keresztapukájára, Nyuszusra.
- Én Borzas Róbert medve vagyok. Hát te ki vagy?
- Éééén? Gyuszus vagyok! – mondta az idegen.
- Jééé! Én ismerek egy Nyuszust, te a rokona vagy? – kérdezte felvidulva.
- Hát úgy is mondhatjuk. – jött a válasz.
- De jó! Tudnál nekem segíteni? A barátom bajba került a mocsárba.
- Persze! – válaszolt és közben gonosz fény csillant meg szemében, amitől a kis mackó önkéntelenül megrázkódott. – De ne is késlekedjünk! – mondta Gyuszus és útnak indultak.
- Tudok egy rövidebb utat!- mondta kicsit később és egy sötét útra mutatott.
Robi maci nem gondolta volna, hogy tévútra került és épp az erdő közepe felé tartanak. A hatalmas faóriások egyre sűrűbbek és sötétebbek lettek, lehangoló homályba burkolva a vidéket. Leselkedő szempárok pislogását érezte magán és már tudta, hogy rossz irányba haladnak. Ekkor megtorpant, de nem tudta mitévő legyen. Új útitársa megérezte a kis maci töprengését és hátrafordult hozzá.
- Mi a baj? – nyájaskodott.
- Nem is erre van a mocsár!- hangzott a felelete.
- És ezt te honnan tudod? Talán már jártál erre máskor is? - kérdezte a nyuszi.
- Nem, de érzem, hogy nem erre kell menni.
- Igen?
- Igen! – csattant ki belőle a válasz.
Gyorsan megfordult és futásnak eredt, de még hallotta az utasítást, amit Gyuszus kiadott.
- Kapd el Borhas!
Ebben a minutumban egy borzolt szőrű medve lépett elő a fák közül és egy ugrással földre is teperte a kis kalandozót.
- Most pedig velünk jössz, ha tetszik, ha nem. – ítélkezett a gonosz plüss, miközben megbéklyózta a kis mackót.
Nem volt túl messze a cél, addig is lassan botorkált fogva tartói után, miközben sűrűn hullajtotta a könnyeit. Az erdő közepén egy fekete kastély bújt meg, mindenhol torz alakú szobrokkal és vízköpőkkel, nem mondhatom, hogy túl bizalomgerjesztő látványt nyújtott volna. Ez az épület adott otthont Kópé királynak és udvartartásának. Egy hatalmas fekete, fémpántos, tölgyfa kapuhoz érkeztek, s mihelyt a lábához tértek, meglátták a rojtos kötelet, amit csengőzsinórként használtak, ezért ők is megrángatták, de csengő- bongó csilingelés helyett, egy éles sikolyt hallatott csak. Fél perc se telt bele és az ajtó megremegett, majd recsegve, csikorogva kitárulkozott előttük. Az ajtón túl a kőfalakon egy- egy fáklya támaszkodott, rút gonoszképű szörnyekkel díszítve és halványan bevilágítva a homály és doh uralta pókhálós helységet. Innen több folyosó indult és futott végig a kastélyon, nem kellett sokat gondolkodni rajta, hogy ez lehet az előcsarnok. Mikor átlépték a küszöböt, akkor vette észre a mi kis macink, hogy nincs senki a kapuk mögött, egyszóval, vagy maguktól nyíltak ki, vagy ez egy kísértet kastély. Talán nem tudjuk meg soha, hogy voltak e ott szellemek, egy biztos, mégpedig ez nem egy ilyen pici plüssnek való hely, ahol maga a gonoszság lakik. Az itt- ott oszlopokkal tarkított termet átszelve egy lépcsőhöz értek, ami olyan magas volt, hogy a tetejét se lehetett látni. Robi maci ösztönösen próbált ellenállni, de hasztalanul, mert rabságban tartói erősebbek voltak és könnyűszerrel felráncigálták a széles lépcsősoron. Fent egy újabb robosztus ajtó állta útjukat, de ennek a két oldalán örök álldogáltak, hatalmas alabárdokkal a kezükben, melyet összezártak érkezésükre.
- Állj! Jelszó? – kérdezte az egyik.
- Kópé nagy király!
Erre a két őr felemelte fegyverét és kinyitotta előttük az ajtót. Bebocsátást nyertek, belépdeltek és megálltak a szószóló előtt.
- Kik vagytok és mi járatban?
- Gyuszus és Borhas vagyunk, ez pedig a fogjunk. A tükrön túlról jött.
A mondat hallatán a szószóló összerezzent, majd megvetően nézett a kis rabra. Nem tartott sokáig a nézelődése, megperdült, megfújta trombitáját és bejelentette a Birodalom újdonsült hőseit, akik elfogtak egy Tükröntúlit. Ezután megint feléjük leset és csak annyit mondott: mehettek! Lábuk elkezdett félénken lépdelni, testük pedig már hajolva tekingetett a trón felé, nehogy rossz irányba haladjanak. Mikor elég közel jártak a királyhoz, megálltak és térdre roskadtak. Kitörő örömmel üdvözölték:
- Éljen a király! – kiáltották.
- Nos, amint hallom, kezetekbe került egy Tükröntúli. Igaz ez? Ha igen, nagy jutalom jár érte.
- Igenis, Nagyuram! Ő lenne az! – itt egy picit félre álltak, hogy jobban szemügyre lehessen venni a jövevényt.
- Hogy hívnak? – vetette oda a kérdést.
- Robi macinak! – Vágta ki bátran.
- Szóval Robi macinak, mi?! Olyan vakmerő vagy, vagy annyira bolond, hogy nem hajtasz fejet és nem térdelsz le előttem? Hát nem tudod milyen büntetés jár ezért?
- Nem! Azt sem tudom, hogy ki vagy!
- Hát, ha tényleg nem tudod, akkor én majd megmutatom neked. – gúnyosan vigyorodott el, majd így folytatta: - Én vagyok Kópé király, a Sötétség Birodalmának ura és parancsolója, minden gonoszság és csíny atyja.
Látta a félelmet a mackó szemében és előadta ördögi tervét, hogy átveszi a hatalmat a Tükröntúli világban, de serege nem tud átkelni, csak két kiváló katonája, akik őt foglyul ejtették. A végső győzelemhez szükség lesz a jelszóra, amivel megnyílhat előttük az út.
- Elmondod, vagy átéled a kínok kínját?
- Nem, soha! – kiáltotta dacosan.
- Zárjátok a pincébe, a legijesztőbb cellába.
Megragadták és kiismerhetetlen folyósokon elhurcolták egy sötét, nedves és hideg szobába, ahol nem volt semmi, még egy parányi ablak sem, ahonnan fény áradhatott volna be. Mikor rázárták az ajtót teljes homály borult a helységre. Néma csönd is, csak azért nem volt, mert valahonnan csepegett a víz. Nem okoz ez általában senkinek se gondot rövidtávon és világosban, de ha másra nem tud figyelni az ember, ez esetben a mackó, akkor eléggé idegesítő tud lenni. Hogy megszabaduljon ettől a kínzástól, körbe- körbe kezdett sétálgatni. A harmadik keringés után egy furcsaságra figyelmezett fel. A zárka jobb oldalán a falból egy ici- pici fuvallat érkezik, kellemes melegséggel simogatva arcát, így ennél a pontnál mindig megállt, élvezni azt a kevés jót, ami megmaradt neki. Két dolog motoszkált még a kobakjában, az egyik, hogy vajon mi lehet most Kutyival, a másik meg, hogyan kerülhet ki ebből a csávából. A következő kör végén úgy érte az ötlet, mint a villámcsapás.
- Ahol szellő, ott lyuk és ahol lyuk ott szabadulás is van.
Egy ugrással ott termet, felmérte a terepet, majd mancsaival kapargatni, tágítani kezdte a rést. Gyorsan dolgozott, hisz tudta kevés ideje van, mielőtt elkezdenék kihallgatni, munkája nem volt eredménytelen. Néhány kő eltávolítása után ingatag világosság tört be a cellába, folytatta a munkát addig, amíg át nem fért rajta. A meglepetés és a szerencse rámosolyoghatott, mert a szomszéd szoba maga a kincstár volt, teli szebbnél szebb ékszerekkel, kupákkal, drágakövekkel és egyéb értékes holmival, de neki csak egy valami kellett, a varázscsupor. Azonnal a szemébe ütközött, ott állt az egyik aranyozott asztal tetején, hát nyomban lekapta onnan és elrejtette titkos macizsebébe, már csak egy érdekességet talált, amit el szeretett volna vinni, egy gyönyörű ősi macitallért, elrakta sebtibe, mikor zajt hallott a cella felöl. Kattant a zár, nyikorgás, aztán örök léptek sejlettek fel a sötétben megcsillanó vértjeikkel, kezükben csörögve a kulccsal, valamint egy lánccal. Vasra verve akarták vinni áldozatukat, azonban tervük nem sikerült, mert ha nincs kit rabláncra fogni, valószínű elhurcolni is nehézkes lenne. Ám rögtön nyilván való volt a helyzet, a falon lévő nyílásból érkező csóvák hangosabban árulkodtak, mintha felkürtölték volna az egész vidéket.
- Szóljunk a parancsnoknak!- szólalt meg az egyik.
- Azt akarod, hogy megbüntessenek? – kérdezte a társa. –Különben is a kincstár is kívülről van bezárva, nem tud megszökni.
- Hogy te milyen okos vagy Borhas!
Nem volt könnyű átpréselni magukat, mert annyit okoskodtak, hogy nem jutott eszükbe kicsit kijjebb vájni a rést. Mély kábulatba ejtette őket a sok arany holmi csillogása, egy koppanás mégis visszatérítette figyelmüket a valóságba. A hang irányába fordultak és meglepve látták, hogy nincs ott senki, de azt hitték elbújhatott előlük, a lehető leggyorsabban kell cselekedni és elkapni, hát neki is iramodtak.
„Jól ment”- gondolta magában a kis maci, mikor látta a gonoszokat az elhajított kő felé igyekezni. Szökkent is kifelé a rejtekéből a lyuk felé, mielőtt átért volna, kirántotta az egyik szekrény lábát, ettől az csörömpölve és recsegve összedőlt, befedve az átjárót. A biztonság kedvéért a zárka lakatját is bezárta, így sohasem kerülhetnek ki innen ezek a csúnyaságok.
- Ezzel is megvolnánk, már csak ki kell jutnom innen. – elmélkedett.
Nézett jobbra, nézett balra, de nem tudta, hogy merre is induljon. A folyosó egyik végében árnyékok tűntek elő a semmiből, ez eldöntötte évődését, azonban iparkodni kellett, nehogy lebukjon. A sarokig semmiképp nem érhet el, tudta jól, mivel máshol nem kereshetett menedéket, a következő ajtókiugró mögé állt és reménykedett, hogy nem fedezik fel szökését ideje korán, valamint megmaradt szerencséjében. Mancsát idegessége miatt az egyik koponya formájú díszen pihentette, ám az a kis teher ellenére is félig előre bukott, ettől a fal, aminek hátát feszítette elfordult és ő bebucskázott rajta egy szűk, kis helyre, ami lépcsőben folytatódott. Tudta, hogy ezt biztosan meghallották a strázsák, talán már épp felé tartanak, nincs visszaút. Lehető legsebesebben bezárta a rejtekajtót és elindult felfelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Szint szédült már a keringő feljáróban, amikor hirtelen véget ért egy ajtóban, kinyitotta és díszekkel, cicomákkal zsúfolt szobában találhatta magát. A bejárattal szemben egy spanyolfal terpeszkedett, leplezve a titkos járatot, kilépve onnan rájött, hogy hová keveredett, magába a királyi lakosztályba. Az ágyban ott aludt az a szörny, akivel álmába sem akarna találkozni, a feladat adott volt, olyan csendben átérni, hogy szendergéséből ne ébressze fel. Lábujjhegyen sirült át, a padló mégis kifogott rajta, recsegett- ropogott minden lépésnél, különösen egynél és ez meg is pecsételte sorsát.
Amint kinyíltak a sunyi, fekete, nagy szemek egyből kiszúrták a kis mackót, egy pillanat múlva már kiugrott az ágyból és varázspálcáját lóbálta. Robi maci egy ugrással kitért a varázslat elöl és még esés közben látta, amint a másik ajtó kivágódik, valamint két ismerős plüss ugrik be rajta.
- Apa, Nyuszus bácsi! – kiáltotta.
Mire a szavak elhagyták száját egy villám csapott a frissen érkezők közé, akik ettől oldalra huppantak. Nem látta pontosan az eseményeket, mert egy asztal mögött talált fedezéket, onnan fülelt, hall-e valami mozgást apukája felöl. Minden másodperc óráknak hatott, várt, hogy mikor történik valami csoda. Nem történt és ez annyira aggasztotta, hogy kénytelen volt kilesni. Kockás fület látott a földön heverészni, kicsit arrébb barna tappancsok feküdtek teljes nyugalomban. Nincs mit tenni ilyen helyzetben, fel kell venni a harcot és bízni Fortunában. Gondolkodott kicsit, majd előbujt és rohant a fal felé, eközben Kópé király varázspálcája piros fényt lövellt ki magából, eltalálva az asztalon álló vázát, amiben csücsülő fekete tulipánok mind kővé változtak. A mormolásból ítélve már megint varázsolni akar, céloz és lő, a találat is pontos, oda ment ahová szerette volna, de az áldozati báránynak is volt sütnivalója. A piros fénygömb a parányi mancsok által felemelt tükörnek csapódott, majd onnan vissza a feladónak. Megtette a hatását és a világ leggonoszabb kópéja kővé dermedt, örök feledésre ítélve. Robi maci tükörrel együtt vágódott a falnak, beütve kis golyó fejét, sajnálatos módon még az eszméletét is elvesztette mikor a földre rogyott.
…
- Robi maci! Robi maci!
Szólongatták és a hang ismerősen csengett. Kinyitotta szemecskéit és homályos arc jelent meg előtte, kerek fekete szemekkel, barna bundával és pici borzolt fülekkel, aki nem lehetett más, mint Borzas maci, az ő apukája.
- Már azt hittem sosem ébredsz fel, te kis hétalvó.
- Hol vagyok? – nézett körbe. – Hol van Kópé király, meg az örök és hol van Kutyi? Meg kell menteni, bele esett a mocsárba!
- Milyen király? – lepődött meg Barna Borzi. – Itt nincs egy se, Kutyi meg itt aludt veled egész este.
- Álmodtam csak volna?
- Az meglehet, kicsi fiam. – mondta, majd megpuszilta az ijedt macikáját.
Később, mikor túl voltak a reggelin, önfeledt játékba merült Kutyival, benyúlt titkos zsebébe, hogy egy üveggolyót rejtsen belé, ám az nem volt üres, mint hitte. Kis kotorászás után egy csillogó aranyérmét húzott ki, amin az apukájára kísértetiesen hasonlító mackónak a portréja volt látható, fején egy koronával. A tallér alján egy írás hirdette, hogy éljenek soká a Borzasok, valamivel lejjebb pedig: „Az álom néha valóság.”

Vége