- Egyszer volt…
- Volt? Ki volt és hol volt?
- Hol nem volt…
- Most volt vagy nem?
- Nyugi Robi maci! Hagyd, hogy elmondjam. Szóval volt egy maci, akit csak úgy hívtak, hogy Róbert medve.
- Én voltam? Én még vagyok is, nem csak voltam.
- Tudom, de ha vársz türelmesen, akkor elmondom a te első történetedet is.
Szóval ezt a mackót mindenki csak Robi macinak hívta. Ő is a híres Borzas család tagja volt, a legfiatalabb. De meg kell jegyezni, hogy legalább annyira izgő- mozgó, mint az apukája. Ennek a kis macinak sok barátja volt, ami nem is csoda, mert vidám és kíváncsi teremtmény hírében állt.
Egy napon egy igazán nagy kalandba keveredett. Azon a reggelen arra ébredt, hogy apukája és anyukája épp a gyorsan fogyatkozó méz készletekről beszélgetnek. Látta a szülei gondterhelt arcát és arra gondolt, hogy megmutatja mekkora nagy plüss medve ő és megérett már arra, hogy bekerüljön a Borzas dinasztia titkos kódexébe. Már sok mesét hallott egy hihetetlen csuporról, ami soha ki nem ürül, így elhatározta annak megszerzését. Tervét csak egy valakinek mesélte el, mégpedig hű pajtásának, Kutyinak, aki a plüss iskolában padtársa volt és minden csínybe és kalandba követték egymást. Felkerekedtek hát, hogy a tükrön keresztül eljussanak a Sötétség Birodalmába, ahol a gonosz Kópé király uralkodott és őrizte titkos kincseit. A tükör előtt el kellett mondani egy titkos varázsigét, ami utat nyit nekik a másik világba.
- Tükör, tükör, bűvös tükör, tárulj fel előttünk! Nyiss nekünk utat! – szólt kórusba tőlük a mágikus jelszó. A képmásak ekkor eltűntek és egy ismeretlen vidék tárult fel előttük. Átléptek. Egy kis kőhíd vezetett végig egy igen mély szakadék felett. A híd lábánál már az Ezer Szikla- hegysége kezdődött, amin nehéz volt az áthaladás. Mindenütt kopasz gerincek, tágas szakadékok és csúszós hegyoldalak, az éles, szúrós kavicsokról nem is beszélve. Nem mert volna fogadni rá senki, hogy ez a két pici kalandor épségben átjut ezeken az akadályokon. A túloldalon viszont már egy újabb csapda leselkedett, amit a Fekete- mocsárként ismernek a regék, itt minden ügyességükre szükség volt. Elegendő egy rossz lépés és örökre a láp rabságába esnek. Tapogatózos léptek után már fél útnál lehettek, amikor egy kiálló lapos kőre lépett Robi maci és az gonosz módon megindult a lába alatt, elsodorva őt. Csak úgy toccsant a vízben, mikor beleesett, de mikor felállt és felegyenesedett, akkor érezte, hogy meg sem tud mozdulni. Süllyedni kezdett, ettől annyira megijedt, hogy rögtön kapálózásba fogott, de hiába, mind csak lejjebb és lejjebb került, végül abbahagyta, fel is adva a küzdelmet, hagyva, hogy a mocsár csendben összeboruljon a pici feje fölött. Ebben a pillanatban valami, vagy valaki fogainak csattanását hallotta volna és érezte, elkapták a grabancát, azaz csak a kis kendőjét a nyakában, hát gyorsan elkapta ő is a torka felöl, hogy ne fulladozzon, majd az a valaki rángatni kezdte öt a szilárdabb föld felé. Mikor sikerült fogást találni a parton, akkor látta, hogy megmentője nem más, mint bátor kutyus barátja, de ekkor megtörtént a baj. Kutyi is belecsúszott az ingoványba, Robi maci pedig minden erejét összeszedve kievickélt a láp sötét vizéből, majd fordult is meg, hogy bajba jutott útitársán segítsen. De bárhogy is erőlködött, fogcsikorgatva próbálkozott, csak nem tudta kihúzni onnan.
- Nem fog menni! Vuff! Inkább indulj útnak és hozz segítséget! - mondta szomorkodva.
- Ígérem sietek, ahogy tudok. Tarts ki!
Már fel is mérte szemével az utat, amit meg kell tennie és abban bízott, hogy a mocsár túloldalán is talál majd rendes plüssöket, akik segítenek neki. Útjának neki vágott és szélsebesen futott kifelé erről a vad helyről. Egy erdőbe érkezett, ami sötét volt és ijesztő, Árnyak- erdejének hívták, talán meg is rettent volna a nevétől, ha ismeri, szerencsére nem ismerte. Ő csak rohant és rohant, de sehol senki. A kétségbe esés tüze hajtotta tovább, s talán már arra sem emlékezett, hogy merről is jött. Furcsa neszek, suhanó árnyékok késérték útján. – Nem szabad félni! – ismételgette magában. Mégis a következő percben, amikor valaki elé ugrott, annyira hátrahőkölt ijedtében, hogy fenékre esett, majd lassan elkezdett fölfelé nézni és egy nagyon ismerős alak tárult fel előtte, azaz csak hasonló, hiszen az arc teljesen ismeretlen volt számára. Egy nyuszi volt, aki megjelenésre teljesen hasonló volt keresztapukájára, Nyuszusra.
- Én Borzas Róbert medve vagyok. Hát te ki vagy?
- Éééén? Gyuszus vagyok! – mondta az idegen.
- Jééé! Én ismerek egy Nyuszust, te a rokona vagy? – kérdezte felvidulva.
- Hát úgy is mondhatjuk. – jött a válasz.
- De jó! Tudnál nekem segíteni? A barátom bajba került a mocsárba.
- Persze! – válaszolt és közben gonosz fény csillant meg szemében, amitől a kis mackó önkéntelenül megrázkódott. – De ne is késlekedjünk! – mondta Gyuszus és útnak indultak.
- Tudok egy rövidebb utat!- mondta kicsit később és egy sötét útra mutatott.
Robi maci nem gondolta volna, hogy tévútra került és épp az erdő közepe felé tartanak. A hatalmas faóriások egyre sűrűbbek és sötétebbek lettek, lehangoló homályba burkolva a vidéket. Leselkedő szempárok pislogását érezte magán és már tudta, hogy rossz irányba haladnak. Ekkor megtorpant, de nem tudta mitévő legyen. Új útitársa megérezte a kis maci töprengését és hátrafordult hozzá.
- Mi a baj? – nyájaskodott.
- Nem is erre van a mocsár!- hangzott a felelete.
- És ezt te honnan tudod? Talán már jártál erre máskor is? - kérdezte a nyuszi.
- Nem, de érzem, hogy nem erre kell menni.
- Igen?
- Igen! – csattant ki belőle a válasz.
Gyorsan megfordult és futásnak eredt, de még hallotta az utasítást, amit Gyuszus kiadott.
- Kapd el Borhas!
Ebben a minutumban egy borzolt szőrű medve lépett elő a fák közül és egy ugrással földre is teperte a kis kalandozót.
- Most pedig velünk jössz, ha tetszik, ha nem. – ítélkezett a gonosz plüss, miközben megbéklyózta a kis mackót.
Nem volt túl messze a cél, addig is lassan botorkált fogva tartói után, miközben sűrűn hullajtotta a könnyeit. Az erdő közepén egy fekete kastély bújt meg, mindenhol torz alakú szobrokkal és vízköpőkkel, nem mondhatom, hogy túl bizalomgerjesztő látványt nyújtott volna. Ez az épület adott otthont Kópé királynak és udvartartásának. Egy hatalmas fekete, fémpántos, tölgyfa kapuhoz érkeztek, s mihelyt a lábához tértek, meglátták a rojtos kötelet, amit csengőzsinórként használtak, ezért ők is megrángatták, de csengő- bongó csilingelés helyett, egy éles sikolyt hallatott csak. Fél perc se telt bele és az ajtó megremegett, majd recsegve, csikorogva kitárulkozott előttük. Az ajtón túl a kőfalakon egy- egy fáklya támaszkodott, rút gonoszképű szörnyekkel díszítve és halványan bevilágítva a homály és doh uralta pókhálós helységet. Innen több folyosó indult és futott végig a kastélyon, nem kellett sokat gondolkodni rajta, hogy ez lehet az előcsarnok. Mikor átlépték a küszöböt, akkor vette észre a mi kis macink, hogy nincs senki a kapuk mögött, egyszóval, vagy maguktól nyíltak ki, vagy ez egy kísértet kastély. Talán nem tudjuk meg soha, hogy voltak e ott szellemek, egy biztos, mégpedig ez nem egy ilyen pici plüssnek való hely, ahol maga a gonoszság lakik. Az itt- ott oszlopokkal tarkított termet átszelve egy lépcsőhöz értek, ami olyan magas volt, hogy a tetejét se lehetett látni. Robi maci ösztönösen próbált ellenállni, de hasztalanul, mert rabságban tartói erősebbek voltak és könnyűszerrel felráncigálták a széles lépcsősoron. Fent egy újabb robosztus ajtó állta útjukat, de ennek a két oldalán örök álldogáltak, hatalmas alabárdokkal a kezükben, melyet összezártak érkezésükre.
- Állj! Jelszó? – kérdezte az egyik.
- Kópé nagy király!
Erre a két őr felemelte fegyverét és kinyitotta előttük az ajtót. Bebocsátást nyertek, belépdeltek és megálltak a szószóló előtt.
- Kik vagytok és mi járatban?
- Gyuszus és Borhas vagyunk, ez pedig a fogjunk. A tükrön túlról jött.
A mondat hallatán a szószóló összerezzent, majd megvetően nézett a kis rabra. Nem tartott sokáig a nézelődése, megperdült, megfújta trombitáját és bejelentette a Birodalom újdonsült hőseit, akik elfogtak egy Tükröntúlit. Ezután megint feléjük leset és csak annyit mondott: mehettek! Lábuk elkezdett félénken lépdelni, testük pedig már hajolva tekingetett a trón felé, nehogy rossz irányba haladjanak. Mikor elég közel jártak a királyhoz, megálltak és térdre roskadtak. Kitörő örömmel üdvözölték:
- Éljen a király! – kiáltották.
- Nos, amint hallom, kezetekbe került egy Tükröntúli. Igaz ez? Ha igen, nagy jutalom jár érte.
- Igenis, Nagyuram! Ő lenne az! – itt egy picit félre álltak, hogy jobban szemügyre lehessen venni a jövevényt.
- Hogy hívnak? – vetette oda a kérdést.
- Robi macinak! – Vágta ki bátran.
- Szóval Robi macinak, mi?! Olyan vakmerő vagy, vagy annyira bolond, hogy nem hajtasz fejet és nem térdelsz le előttem? Hát nem tudod milyen büntetés jár ezért?
- Nem! Azt sem tudom, hogy ki vagy!
- Hát, ha tényleg nem tudod, akkor én majd megmutatom neked. – gúnyosan vigyorodott el, majd így folytatta: - Én vagyok Kópé király, a Sötétség Birodalmának ura és parancsolója, minden gonoszság és csíny atyja.
Látta a félelmet a mackó szemében és előadta ördögi tervét, hogy átveszi a hatalmat a Tükröntúli világban, de serege nem tud átkelni, csak két kiváló katonája, akik őt foglyul ejtették. A végső győzelemhez szükség lesz a jelszóra, amivel megnyílhat előttük az út.
- Elmondod, vagy átéled a kínok kínját?
- Nem, soha! – kiáltotta dacosan.
- Zárjátok a pincébe, a legijesztőbb cellába.
Megragadták és kiismerhetetlen folyósokon elhurcolták egy sötét, nedves és hideg szobába, ahol nem volt semmi, még egy parányi ablak sem, ahonnan fény áradhatott volna be. Mikor rázárták az ajtót teljes homály borult a helységre. Néma csönd is, csak azért nem volt, mert valahonnan csepegett a víz. Nem okoz ez általában senkinek se gondot rövidtávon és világosban, de ha másra nem tud figyelni az ember, ez esetben a mackó, akkor eléggé idegesítő tud lenni. Hogy megszabaduljon ettől a kínzástól, körbe- körbe kezdett sétálgatni. A harmadik keringés után egy furcsaságra figyelmezett fel. A zárka jobb oldalán a falból egy ici- pici fuvallat érkezik, kellemes melegséggel simogatva arcát, így ennél a pontnál mindig megállt, élvezni azt a kevés jót, ami megmaradt neki. Két dolog motoszkált még a kobakjában, az egyik, hogy vajon mi lehet most Kutyival, a másik meg, hogyan kerülhet ki ebből a csávából. A következő kör végén úgy érte az ötlet, mint a villámcsapás.
- Ahol szellő, ott lyuk és ahol lyuk ott szabadulás is van.
Egy ugrással ott termet, felmérte a terepet, majd mancsaival kapargatni, tágítani kezdte a rést. Gyorsan dolgozott, hisz tudta kevés ideje van, mielőtt elkezdenék kihallgatni, munkája nem volt eredménytelen. Néhány kő eltávolítása után ingatag világosság tört be a cellába, folytatta a munkát addig, amíg át nem fért rajta. A meglepetés és a szerencse rámosolyoghatott, mert a szomszéd szoba maga a kincstár volt, teli szebbnél szebb ékszerekkel, kupákkal, drágakövekkel és egyéb értékes holmival, de neki csak egy valami kellett, a varázscsupor. Azonnal a szemébe ütközött, ott állt az egyik aranyozott asztal tetején, hát nyomban lekapta onnan és elrejtette titkos macizsebébe, már csak egy érdekességet talált, amit el szeretett volna vinni, egy gyönyörű ősi macitallért, elrakta sebtibe, mikor zajt hallott a cella felöl. Kattant a zár, nyikorgás, aztán örök léptek sejlettek fel a sötétben megcsillanó vértjeikkel, kezükben csörögve a kulccsal, valamint egy lánccal. Vasra verve akarták vinni áldozatukat, azonban tervük nem sikerült, mert ha nincs kit rabláncra fogni, valószínű elhurcolni is nehézkes lenne. Ám rögtön nyilván való volt a helyzet, a falon lévő nyílásból érkező csóvák hangosabban árulkodtak, mintha felkürtölték volna az egész vidéket.
- Szóljunk a parancsnoknak!- szólalt meg az egyik.
- Azt akarod, hogy megbüntessenek? – kérdezte a társa. –Különben is a kincstár is kívülről van bezárva, nem tud megszökni.
- Hogy te milyen okos vagy Borhas!
Nem volt könnyű átpréselni magukat, mert annyit okoskodtak, hogy nem jutott eszükbe kicsit kijjebb vájni a rést. Mély kábulatba ejtette őket a sok arany holmi csillogása, egy koppanás mégis visszatérítette figyelmüket a valóságba. A hang irányába fordultak és meglepve látták, hogy nincs ott senki, de azt hitték elbújhatott előlük, a lehető leggyorsabban kell cselekedni és elkapni, hát neki is iramodtak.
„Jól ment”- gondolta magában a kis maci, mikor látta a gonoszokat az elhajított kő felé igyekezni. Szökkent is kifelé a rejtekéből a lyuk felé, mielőtt átért volna, kirántotta az egyik szekrény lábát, ettől az csörömpölve és recsegve összedőlt, befedve az átjárót. A biztonság kedvéért a zárka lakatját is bezárta, így sohasem kerülhetnek ki innen ezek a csúnyaságok.
- Ezzel is megvolnánk, már csak ki kell jutnom innen. – elmélkedett.
Nézett jobbra, nézett balra, de nem tudta, hogy merre is induljon. A folyosó egyik végében árnyékok tűntek elő a semmiből, ez eldöntötte évődését, azonban iparkodni kellett, nehogy lebukjon. A sarokig semmiképp nem érhet el, tudta jól, mivel máshol nem kereshetett menedéket, a következő ajtókiugró mögé állt és reménykedett, hogy nem fedezik fel szökését ideje korán, valamint megmaradt szerencséjében. Mancsát idegessége miatt az egyik koponya formájú díszen pihentette, ám az a kis teher ellenére is félig előre bukott, ettől a fal, aminek hátát feszítette elfordult és ő bebucskázott rajta egy szűk, kis helyre, ami lépcsőben folytatódott. Tudta, hogy ezt biztosan meghallották a strázsák, talán már épp felé tartanak, nincs visszaút. Lehető legsebesebben bezárta a rejtekajtót és elindult felfelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Szint szédült már a keringő feljáróban, amikor hirtelen véget ért egy ajtóban, kinyitotta és díszekkel, cicomákkal zsúfolt szobában találhatta magát. A bejárattal szemben egy spanyolfal terpeszkedett, leplezve a titkos járatot, kilépve onnan rájött, hogy hová keveredett, magába a királyi lakosztályba. Az ágyban ott aludt az a szörny, akivel álmába sem akarna találkozni, a feladat adott volt, olyan csendben átérni, hogy szendergéséből ne ébressze fel. Lábujjhegyen sirült át, a padló mégis kifogott rajta, recsegett- ropogott minden lépésnél, különösen egynél és ez meg is pecsételte sorsát.
Amint kinyíltak a sunyi, fekete, nagy szemek egyből kiszúrták a kis mackót, egy pillanat múlva már kiugrott az ágyból és varázspálcáját lóbálta. Robi maci egy ugrással kitért a varázslat elöl és még esés közben látta, amint a másik ajtó kivágódik, valamint két ismerős plüss ugrik be rajta.
- Apa, Nyuszus bácsi! – kiáltotta.
Mire a szavak elhagyták száját egy villám csapott a frissen érkezők közé, akik ettől oldalra huppantak. Nem látta pontosan az eseményeket, mert egy asztal mögött talált fedezéket, onnan fülelt, hall-e valami mozgást apukája felöl. Minden másodperc óráknak hatott, várt, hogy mikor történik valami csoda. Nem történt és ez annyira aggasztotta, hogy kénytelen volt kilesni. Kockás fület látott a földön heverészni, kicsit arrébb barna tappancsok feküdtek teljes nyugalomban. Nincs mit tenni ilyen helyzetben, fel kell venni a harcot és bízni Fortunában. Gondolkodott kicsit, majd előbujt és rohant a fal felé, eközben Kópé király varázspálcája piros fényt lövellt ki magából, eltalálva az asztalon álló vázát, amiben csücsülő fekete tulipánok mind kővé változtak. A mormolásból ítélve már megint varázsolni akar, céloz és lő, a találat is pontos, oda ment ahová szerette volna, de az áldozati báránynak is volt sütnivalója. A piros fénygömb a parányi mancsok által felemelt tükörnek csapódott, majd onnan vissza a feladónak. Megtette a hatását és a világ leggonoszabb kópéja kővé dermedt, örök feledésre ítélve. Robi maci tükörrel együtt vágódott a falnak, beütve kis golyó fejét, sajnálatos módon még az eszméletét is elvesztette mikor a földre rogyott.
…
- Robi maci! Robi maci!
Szólongatták és a hang ismerősen csengett. Kinyitotta szemecskéit és homályos arc jelent meg előtte, kerek fekete szemekkel, barna bundával és pici borzolt fülekkel, aki nem lehetett más, mint Borzas maci, az ő apukája.
- Már azt hittem sosem ébredsz fel, te kis hétalvó.
- Hol vagyok? – nézett körbe. – Hol van Kópé király, meg az örök és hol van Kutyi? Meg kell menteni, bele esett a mocsárba!
- Milyen király? – lepődött meg Barna Borzi. – Itt nincs egy se, Kutyi meg itt aludt veled egész este.
- Álmodtam csak volna?
- Az meglehet, kicsi fiam. – mondta, majd megpuszilta az ijedt macikáját.
Később, mikor túl voltak a reggelin, önfeledt játékba merült Kutyival, benyúlt titkos zsebébe, hogy egy üveggolyót rejtsen belé, ám az nem volt üres, mint hitte. Kis kotorászás után egy csillogó aranyérmét húzott ki, amin az apukájára kísértetiesen hasonlító mackónak a portréja volt látható, fején egy koronával. A tallér alján egy írás hirdette, hogy éljenek soká a Borzasok, valamivel lejjebb pedig: „Az álom néha valóság.”

Vége

 Hűvös szelek jártak mindenfelé, amikor egy újabb kaland volt készülőben, a mi csöpp kis macink életében. Az esti munkák után, jól megérdemelt álmát aludta az anyukája pihe- puha ágyában, meleg takarok alatt, amikor is a sürgés- forgás hangja megcsapta füleit.
- Mi ez a hangzavar? Mért nem hagynak picit alukálni, hiszen egész este őriztem Anya álmát.

Kidugta kis fejét, hogy jobban szemügyre vegye, mi történik körülötte, de mikor látta, nem hitt a szemének és gyors hirtelenséggel kiugrott az ágyból és már futott is anyukája felé.

- Anya, Anya!!! Mi történik? Miért csomagolsz? Hová mész? Hová megyünk? Ugye magaddal viszel? Elköltözünk? – Szakadtak ki a kérdések a kis mackóból.
- Jaj, édes Borzaskám! Eljött az ideje, hogy leutazunk a hegyre, és ne félj! Te is velünk jössz! – nyugtatgatta anyukája, majd egy nagy cuppanós puszit helyezett el a kis fejecskén.
- Jupi! Jupi! – kiáltotta el magát. – De ugye Fehér Borzas is jön? – kérdezte kicsit megszeppenve.
- Szeretnéd, hogy ő is jöjjön?
- Hát, az az igazság, hogy mi nagyon jóba vagyunk, és ha lehetne, akkor én nagyon boldog kis maci lennék. – mondta, miközben szemérmesen elpirult és az ágyon ide-oda tologatta a lábát.
Anyukája ennek láttán szelíden elmosolyodott és így felelt:
- Azt hiszem, ezt a Nagyitól kell megkérdezned, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen cuki mackónak nem fog nemet mondani.

Nem is volt meglepetés, hogy Borzaska a Nagyiját is leveszi a lábáról és megengedi Fehérkének is az utazást. Sőt mivel igen kedvesen és illedelmesen kérte, ezért azt is megengedte, hogy együtt utazzanak. Így már ő is neki kezdhetett a csomagolásnak, gyorsan feltöltötte a készleteit friss mézzel, meg egy két mézes puszedlivel, hogy az úton se éhezzenek. Majd Fehérkével bebújtak anyukája hátitáskájába. Egy erős rándulás jelezte, hogy a táska mozgásba kezdett, felemelkedett és útnak indult, de egy huppanás következett pár percen belül.

- Már meg is érkeztünk volna? De gyorsak vagyunk.
- Dehogy is Borzi, még csak most értünk le a kocsihoz.
- Kocsihoz? Hű, azok amiket, odafentről látni? Amik, úgy száguldoznak és közben morognak, hogy brrrrrr.
- Jaj, el is felejtettem, hogy te még nem is voltál kocsiban. Igen, most tett be minket anyukád és ha figyelsz mindjárt püffenéseket fogsz hallani, ahogy bezárják az ajtókat.

Valóban úgy történt minden, ahogy Fehér Borzas mesélte, de ekkor már zizegett a cipzár és gondos kezek kiemelték őket a táskából. A barna kis maci igen csak rácsodálkozott az autóra és nagyon tetszet neki, ámuldozott, hogy milyen varázslatos belülről, meg persze azon is, hogy nem húzza, vagy tolja senki és mégis megy a kocsi. Ezen kívül még azt is megtudta, hogy egy varázsital segítségével tud az autó gurulni, aminek benzin a neve, de anyukája figyelmeztette arra is, hogy ez csak és kizárólag a kocsikra van ilyen hatással.
A föld, mintha megremegett volna, és mozgott az ablakon kívüli táj is.
- Elindultunk! - kiáltotta el magát és az ablakon keresztül figyelte a hihetetlen utazást, miközben izgalmában megölelte Fehérkét és Anyukája kezét. Teljesen lenyűgözte az, amit látott és szinte mindenre rácsodálkozott, majd kérdéseivel ostromolta anyukáját, aki türelmesen válaszolt az ő pici macijának.  Az idő olyan gyorsan telt, mint amilyen gyorsan változott az őket körülvevő táj és egyszer csak előtűntek a hegyek. Tetszettek Borzaskának, különösen egy, amit már távolról észre lehetett venni, szép kerek hegy volt, csak a teteje kicsit lapos, eszébe is jutott egy jó hasonlat.

- Anya az a hegy úgy néz ki, mint egy kis mézes habcsók, aminek leharaptam a tetejét, de nekem tetszik, épp azért mert ilyen jó dolgok jutnak róla az eszembe.
- Tudod Borzi, az a Szent György- hegy, oda megyünk.
- Hurrá! Igaz, inkább habcsók hegynek hívnám, mert nem is hasonlít semmilyen Györgyre.

Anyukájának tetszet Borzaska véleménye és kedvesen somolygott is egyet és megborzolta a pici barna kobakot. Közben az autó egyre csak haladt célja felé és nem soká meg is érkeztek, de előtte szerpentines utakon kellett végig haladniuk, ami igazán izgalmas volt a mackó számára és azt is megtudta, hogy ilyen érzés keríti hatalmába az embereket a hullámvasúton. Mikor leállt a motor, akkor tudatosult csak igazán, hogy egy teljesen új hellyel kell megismerkednie, ahol rengeteg mindent kell felfedeznie és kipróbálnia, valamint sok jó kaland lehetőségét kecsegteti számára. Természetesen ők voltak az elsők, akik bekerültek a házba, de mint kiderült odabent nagyon hideg volt, ezért gondosan be lettek takarva egy meleg sállal, hogy amíg meleg nem lesz, meg ne fázzanak. A sok csomag bepakolása után, sor került a kályhák életre hívása és aranyló lángnyelvek csaptak fel bennük, amik pillanatok alatt átforrósították a fémtestet. Több se kellett a maciknak, ügyesen lemásztak az ágyról és közelebb húzódtak a meleghez, jól összebújva a sál alatt. Mikor Anyukája visszatért nem értette, hogy kerültek oda a kis plüssök.

- Hát ti, hogy kerültök ide? Miért nem vagytok az ágyon? Még megégetitek magatokat itt és akkor mi lesz velem nélkületek?
- Ne haragudj Anyuci, csak nagyon fáztunk és itt jó meleg van, nem akartunk mi rosszat. Becsszó!

Nem is kellett bizonygatniuk, tudta jól Anyukájuk hogy hideg van, de szerencsére olyan meglepetéssel állt elő, amire nem is számítottak. Oda sétált a táskájához, majd két apró pulóvert vett ki belőle, de nem is akármilyen volt ez, hanem kötött és jó meleg. Szépen rá adta őket a mackókra és azt mondta nekik, hogy le ne vegyék, mert akkor megfáznak és reggeltől estig az ágyba kell kuksolniuk. Ez elegendő is volt számukra, hiszen már az úton megbeszélték, hogy bejárják az egész vidéket és mindent megnéznek kéz a kézben. A mai napra, már csak a vacsi és az éjjeli munka volt hátra, de nem is bánták, mert holnap már egy egész napjuk lesz a kalandozásra. Lefekvés előtt még vettetek egy utolsó pillantást az ablakon át az égre, ahol az est homálya nyelte el a csillagokat. Ám reggel, mikor Anyukája a sötétítőt elhúzta, hogy beengedje a reggeli nap ébresztgető sugarait, a gyerekekkel együtt csodálkozott mindenki, a megváltozott vidéken, ugyanis mindent fehér lepel borított és a nap sem volt az égen, de ha mégis ott volt szürke felhők takarták el, amik ontották magukból a sűrű pelyheket.
- Jupi! Hull a hó! Hó, hó, hó!
Erre az új meglepetésre megcsillant a kis maci szemecskéje és már is elkezdte szövögetni titkos terveit. Majd a kiadós reggeli után végre kettesben maradhatott Fehérkével és elindultak felfedező útjukra. Először csak a szobácskát derítették fel, majd sorra minden helyet az egész házban, nem volt nehéz dolguk és nem is látta meg őket senki, mert üres volt a ház. De Borzaska nem elégedett meg ennyivel, neki mindenképpen ki kellett jutni, hogy a hóban játszhasson kicsit, nem mellesleg Fehér Borzinak is tetszett az ötlet, így ügyesen kinyitották az ablakot és a rácshoz kötözték Anyukája egyik sálját, majd ügyesen leereszkedtek rajta. Szabad volt az út előttük. Borzas kicsit előre ment, hogy szétnézzen, majd mikor visszament, nem találta sehol Fehérkét. Megállt, megvakargatta kis mancsával a homlokát és gondolkodni kezdett, hogy hová is tűnhetett Fehérke, de nem ért rá sokáig tűnődni ezen, hiszen a semmiből egyszer csak eltalálta egy hógolyó. Perdült egyet, de sehol senki és újból eltalálta egy hógolyó, valamint hallotta nevetni Fehérkét. A hang irányába fordult és meglátta a merénylőt, a két kis fekete szemecske elárulta neki a fehér maci hollétét. Hatalmas vetődéssel elkerülte az újabb találatot és már gyúrta is a saját gombócát, mikor meg volt vele, felugrott és elhajította. Ügyességéről ad tanúbizonyságot, hogy célzás nélkül is pontosan talált. Így elkezdődött a nagy hó csata, ami addig tartott csak, míg ki nem fáradtak és szusszanásnyira tűzszünetet nem kötöttek. Az igazat megvallva ezek, csak olyan pillanatnyi szünetek voltak, majd kezdődött minden elölről, míg nem már szinte bújócskába ment át a harc és kezdtek eltávolodni az ablaktól, ahonnan kiszöktek. Borzi ekképpen talált rá egy lapos tepsire, mikor menekült Fehérke hógolyózápora elől, de pechére az ideiglenes menedék, ami a falnak volt támasztva ledőlt és elkezdett csúszni a havon. Ez egy zseniális ötletet adott a kis mackónak. Odahívta Fehér Borzit és elmondta neki, hogy mi lenne, ha beleülnének és csúszkálnának vele a hegyoldalon.
- Nem rossz terv, de csak akkor utazom rajta, ha nem túl ijesztgetős.   
- Ne félj, amíg engem látsz, én midig megvédelek téged. – miután ezt kimondta, egy hatalmas puszit nyomott a másik maci arcára.
A következő pillanatban már el is rohant, hogy madzagot kerítsen és a tepsi fülére kötözze, mikor mindennel megvolt, Fehérke bemászott a tepsibe, Borzaska pedig húzni kezdte a kis kötélke segítségével.

- Ne hagyd abba! Gyorsabban! Gyorsabban! – kezdte élvezni az utazást az egyik kis kalandor.        
Ekkor Barna Borzas minden izmát megfeszítve, hirtelen elrántotta a kis szánkót és egy hatalmas ugrással bele is huppant, ez épp elég volt ahhoz, hogy kibillenjen az egyensúlyából a jármű és szédületes tempóban elinduljon a lejtőn lefelé. Nem tartott sokáig az út, egy nagyobb hókupac útjukat állta és belerohantak. Puff, csak úgy megremegett minden. Nehezen kikászálódtak a hóból és kirángatták a tepsit is.
- Ez így nem lesz jó! Nagyobb pályára lesz szükségünk.
- Az ott szerintem biztosan jó lesz. – mutatott fölfelé mancsával a fehér plüss, miközben ügyesen megfordították a kis szánjukat, kezükbe vették a madzagot és komótosan cammogtak fel egy magasabb pont felé.
- Hát itt vagyunk!
- Itt ám! Nem volt könnyű, de sikerült! – mosolyogtak egymásra elismerően.
És észre sem vették, hogy mennyire gyorsan telik az idő egy ilyen téli napon. Hátulról másztak be, nehogy hamarabb kezdjenek siklani, mint kéne. Egymás mögé csücsültek a hideg fémre, előre Borzaska, háta mögé az ő Fehérkéje, aki igen csak belekapaszkodott. Egy parányi lábdobbantás kellett csak az induláshoz. A szél sem száguld olyan gyorsan, mint ez a két maci, érezték, ahogy a hideg szellő átjárja őket. Csak egy valamiről feledkeztek meg, azaz kettőről, nem tudták mi vár rájuk a lejtő alján és nem gondoltak arra, hogy fékre is szükségük lehet.
- Ajjaj!
- Mi a baj, Borzikám?
- Nem soká vége van a lejtőnek! Szakadék van előttünk!
- Akkor most mi lesz? – kérdezte ijedten macilány.
Válaszra már nem volt idő, cselekedni kellett. A mancsocskák szorosabbra fogták a madzagot, majd macifeletti erővel megrántották és a tepsi irányt váltott. Most már nem a hasadék felé tartottak, hanem egy tüskés hólepte bokor felé és csak abban bízhattak, hogy az majd megállítja őket. Hatalmas szerencse kellett nekik, de sikerrel jártak. Pont a bokor tövének csapódtak neki, ami megállásra kényszerítette a szánkózó plüss medvéket, cserébe az összes hó, ami a gallyakon csücsült, most mind a nyakukba ugrott, teljesen beterítve a kalandozókat. Perceknek tűntek, míg elő tudtak mászni a hó alól. Elsőként Borzinak sikerült kiásnia magát, de már fordult is és kapirgálta a havat, hogy megmentse az ő kis kedvesét. Nem volt túl nehéz, hiszen őt nem terítette be annyira a hó, megragadta a fehér mancsocskát és húzni kezdte minden megmarat erejével.
- Köszönöm, Borzi, hogy megmentettél!
- Szóra sem érdemes! Tudod jól, hogy érted bármire képes lennék.
Mikor már mind a ketten megszabadultak a hó fogságából, akkor kezdték csak érezni, hogy milyen hideg van, persze mit is érezhetnek az ilyen kis mackók, ha csurom vizesek. Így hát mit sem törődve a tepsivel, futva indultak meg a ház felé, aminek az ajtaja nyitva volt. Ez csak egyet jelenthetett, hogy Borzaska Anyukája és családja visszaérkezet. Mikor befutottak a házba mégsem volt ott senki.
- Hát ez meg, hogy lehet? Nyitva az ajtó és nincs itt senki. – elmélkedett a barna maci.
- Fáááázzzzzzooooooooom! –didergett Fehérke.
Okos volt ám Borzi, mert azonnal befutottak a szobába és a pulcsit nyomban levették és a kályha közelébe rakták, hogy gyorsabban száradjon. Fújkodták, legyezgették, de nem akart olyan gyorsan száradni, ahogy ő ezt elképzelte. Egyszeriben ismerős hangokat hallottak, majd a kis mackó Anyukája lépett be a szobába pirosló szemmel, mert már feladta a kis szökevények keresését és csak csendesen sírdogált. Elámult mikor meglátta a két rosszcsont lurkót, tocsogva a víztől.
- Hát ti meg merre jártatok? Már mindenűt kerestelek titeket? És miért vagytok vizesek? Ejnye- bejnye!
Pillanatok múlva már a hajszárító meleg levegőjében szárítkoztak, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ne fázzanak meg. Így gyorsan takaró alá kerültek és még egy plusz hősugárzó is melegítette a szobát, hogy minél jobb idő legyen. A Borzasok pedig sűrű tüsszögések közepette nézték a nagy sürgölődést. Egyszer csak sötét lett a szobában, a macik az ágyban összenéztek, hogy most mi történhetett, de ekkor megjelent Anyuci arca egy titokzatos lángcsóva mögött és egyre közeledett, mikor odaért, akkor látták, hogy a láng egy gyertya tetején ég, ami egy apró kerek süteményen ácsorog.
- Boldog születésnapot Borzaska! Ma van egy éve, hogy az én egyetlenem lettél.
- Hű! Tényleg? Köszönöm szépen Anyuci! Te vagy a legjobb Anyuci ezen a világon. És és neked is boldog Anya szülinapot, hiszen akkor neked is ma van. Brumm! – nevetett önfeledten a kis maci, élete első ilyen ünnepén, majd így folytatta. – Én nem tudtam, hogy ez most van, de holnapra kapsz egy csudi jó meglepetést tőlem.  
Rendes kis maci lévén be is tartotta az ígéretét, igaz hónapokkal később mikor megkérdezte Anyukája tőle, hogy nem tud valamit a hegyen eltűnt tepsiről csak ingatta a fejecskéjét és hallgatott. Tavasszal már csak egy rozsdás, használhatatlan fémdarabot találtak a tepsi helyet és senki sem értette, hogy tűnhetett el és miért került elő ott a bokor tövében.

 Vége

Az a fényes korong, amit mi csak Napnak hívunk, már elindult éjjeli titkos rejtekére, hogy onnan előcsalja a Holdat. Így indul mindenhol az este és megérzi ezt minden plüss a világban, ahogy érezte ezt a távoli nagy Budapicikén egy csöpp kis maci. De nem csak ő, hanem anyukája is, egy kislány, aki a sok ásításból már tudta, hogy számára véget ért a nap és ideje ágyba bújni, hiszen már az esti mesének is vége. Nem volt más hátra, hát megfürdött, majd engedett az ágy hívogató puhaságának és hopp, egy ugrással már benne is termett. Majd közelebb húzta magához a kis mackót, akinek az arcára ekkor széles mosoly ült. Egy pár pici lépés után már az Anyukája fülecskéjénél volt, majd közelebb hajolt és édes, rímes varázsigét mormolt, miközben titkos macizsebéből álomport vett elő:

Álompor hull a szemedre,
Érzed már, hogy itt az este,
Csukd le most a két szemed,
Édes álom közeleg,
Aludj szépen, csendesen,
Vigyázok Rád, s őrizlek rendesen!

Mikor befejezte versikéjét, elcsendesedett és igencsak hegyezte a kis fülét, hogy hall e valamit, és igen, halk szabályos szuszogás jelezte sikerét. Ekkor megengedett magának egy elismerő vigyort és már folytatta is.

Álom, álom libben már,
Álomország, s még sok csoda vár,
Hallgasd csak, mit sugdosok,
Integetnek a kis csillagok!

- Álmodban már látod Apát, ölel téged és ad sok csókát, elmentek kirándulni és láttok sok szépet…- így indította útjára a legédesebb álmok földjére a kislányt. Majd figyelemmel kísérte, hogy minden rendben van és egy nagy karlóbálással jelezte a többieknek, megkezdődhet az éjjeli móka és munka. Erre a jelre mindenhonnan előbujt valaki, volt, aki az ágyhoz húzódott, hogy tovább szője az álom puha fátyolát és volt, aki önfeledt játékba kezdett. Csak egy valakinek volt más terve erre az éjszakára, mégpedig ennek a csöpp kis macinak, ahogy látta, hogy minden a megszokott módon folyik, nekiindult a hosszú útnak. Gyorsan szedte pici lábait és már az ágy végénél volt, ott egy ügyes mozdulattal belecsimpaszkodott a takaróba és elrugaszkodott, szinte már repült a levegőben, amikor elfogyott a lendület és csúszni kezdett. A legkevésbé sem esett kétségbe, mancsaival erősebben fogta a takarót és pár pillantás alatt a földre került.
- A landoláson, még javítanom kell. –mondta, miközben sajgó fenekét simogatta. Nem ért rá sokat gondolkodni ezen, hiszen még az útja elején állt, így neki indult, nem is kis tempóba. Futott, mint a villám és már ott is volt a nagy csillogó valami előtt. Sokszor látta már és tudta, hogy anyukája is sokszor áll elé és mélyen belenéz, mikor valahová elindul. Neki is ki kellett próbálnia, közelebb lépett hozzá és meresztgetni kezdte apró fekete szemecskéit.
 - Szerencsehozó, csillogó tábla, hozz nekem is szerencsét utamon, ahogy Anyucinak szoktál.
Meglepetésére, vagy valami mágia segítségével, nem történt más, mint hogy egy barna, borzolt szőrű, fekete gombszemű medve állt előtte.                            

- Jééé! Te ki vagy? Én Barna Borzas vagyok! De ahogy látom te is Borzas lehetsz!                                                                                                                 

  Látta ugyan, hogy a másik macinak is mozog a szája, de hangot nem hallott.    

- Talán néma maci vagy és miért utánzol? Hugó mondta nekem, hogy utánozás, majomszokás, de te maci vagy, hát ne utánozz!                                          

   Válasz most sem érkezet, azaz mégis, hiszen a semmiből egy nyuszi termet a másik mackó mögött és hallotta a hangját, látta, hogy beszél és a hang mégis inkább az ő hátamögülről érkezett.                                                                       

 - Nyugi, Borzaska! Ez csak egy tükör! Azok ott ketten mi vagyunk, azaz a mi tükörképeink.                                                                                                                

- Biztos ez Nagyinyúl?
- Igen! Ne félj, ők mindig azt teszik, amit mi. Anya is rajta szokta ellenőrizni, magát, hogy elég csinos e, mert nem tudja, hogy nála csinosabb és szebb anyuka nincs is ezen a világon, lehet reggel, vagy este ő mindig ugyanolyan gyönyörű lesz nekünk.
- Az már egyszer biztos! Én meg azt hittem, hogy azért jár ide, hogy jó szerencse kísérje útján, mikor elmegy itthonról, abba az iskolába, vagy mibe ahová járni szokott.                                                                                      

Kijelentését már csak egy mosoly fogadta, majd tovább is állt onnan a nyuszi és Borzas egyedül maradt megint a tükör előtt. – Ha ez tényleg én vagyok, akkor meg kell igazítanom a nyakkendőmet, meg néhány szőrpamacs nem úgy áll, ahogy kéne. – gondolta, s már igazgatta is, amit kellett. Mikor végzett ezekkel, egy bólintással elismerte, hogy ezt az akadályt is leküzdötte, majd sarkon fordult és az ajtót vette célba. Kis futással gyorsan átszelte a szobát és megérkezett a résnyire nyitott üveges ajtóhoz. Életében nagy eseménynek számított az amire készült, még soha nem lépte át a szoba határát egyedül, de érezte, hogy meg kell tennie. Egy ígéret késztette, amit Fehérkének ígért a minap, mikor hosszú idő után újra látta, igaz nem volt egyedül, egy hozzá hasonló macival ücsörgött az ágyon és mikor pár pillanatra beszélgettek, megtudta, hogy már nagyon hiányzott Fehérkének és mostanában nagyon sok időt kénytelen eltölteni Sárga Borzassal. Így jutott eszébe, hogy megmenti és megszökteti a legszebb macilányt, akit valaha is ismert. Egy hatalmas lélegzetvétel után átpréselte magát a szűk nyíláson és már kint is volt. Tudta merre induljon, mert már többször járt kint a szobából, igaz csak anyukája féltő kezei között, de elhatározásán és bátorságán ez mit sem változtatott. Halk lépdeléssel közeledett az ebédlő felé, majd tovább az ágyhoz osont, ahol az édes célt remélte, mit sem sejtve, hogy hátulról valaki csendben lesi minden lépését.
- Fehérke itt vagy? - suttogta.
- Igen! – jött a válasz. – Te vagy az Barna Borzi? – kérdezte fentről a hang.
- Igen, én vagyok! Nem kell félned! Gyere az ágy széléhez és ugorj a karjaimba!        

Alig lehetett hallani a puha lépteket, majd megjelent odafent egy kis mackó körvonala, feszült pillantások kisérték minden mozdulatát, majd egy kis ugrás és már Borzas kezében volt az ő Fehérkéje. Hosszan beszélgettek és sétáltak a nagy lakásban, majd mikor kicsit megéheztek, Borzaskának remek ötlete támadt.                                                                                                                                

- Ne félj egy csöppet se, szerzek magunknak mézecskét, tudom, hogy merre van.                                                                                                                         

Gyors futásba kezdett, majd ügyes mozdulatokkal felmászott a konyhapultra és megtalálta a mézet, nehéz feladatnak bizonyult, hogy az üveget kinyissa és megtömje titkos mézes csuprát, de nem lehetetlen. Mikor sikerült telitölteni, elégedetten nyugtázta, hogy ennek biztosan nagyon fog örülni az ő drága macija. Mivel igen sok időt elvett a mászás a keresés és a méz megszerzése, nem ért rá, hogy a nyomokat eltüntesse, sokkal fontosabbnak érezte a gyors visszatérést, hiszen egy ilyen szép macit nem szabad megvárakoztatni. Olyan gyors volt, mint a szél, ha igazán nagyon fúj, nem kellett sok idő és vissza is ért, de meglepve vette észre, hogy Fehér Borzas már nincs ott. Nem is sejtette, hogy történhetett mindez, csak azt tudta, hogy nincs itt, ahol még teljes boldogságba elváltak egymástól. Így hát szólongatta keresgélte, de sehol sem találta és senki sem válaszolt. Pici szemecskéje megvizesedett és lassan csepegni kezdtek a kétségbeesés és a szomorúság könnyei. Mikor már minden zugot átvizsgált, elkeseredve elindult bandukolva a szobája felé, ahogy az ajtóhoz közeledett, egyszer csak furcsa nesz csapta meg a fülecskéit. Két a sötétben nem jól kivehető alak volt az a ruhatárolóban és mintha veszekednének. Ezt meg kell néznem közelebbről! – gondolta és máris kicsit közelebb húzódott. Ekkor látta meg, hogy az a két alak, nem már, mint két maci, amint civakodnak.
- Engedd el a mancsocskámat! – mondta az egyik.
- De Fehérke, én, szeretlek téged, legyél az én macifeleségem!
- Nem leszek!                                                                                                        

Rögtön felismerte az egyik hangot Borzaska, és a másik maci meg is erősítette gyanúját. Néhány szökkenéssel már ott is termett, hogy megmentse azt, aki számára nagyon fontos.
- Engedd el Fehérkét!- mondta.
- Nem engedem! - érkezett a válasz. – Küzdj meg érte, ha mersz!
- Ő érte mindent!

Ekkor ellenfele elengedte Fehér Borzast, aki rögtön Borzaska karjaiba futott.
- Te vagy a legbátrabb, Borzi! – mondta Fehérke.
Válaszolni már nem volt ideje, mert Sárga Borzas egy tűt, hajított elébe, hogy megvívjanak Fehérkéért.
- Kard, ki kard!                                                                                                              

És el is kezdődött a párviadal, de Borzas tudta, hogy ez nem jó dolog és mindenek előtt, nem akart sérülést okozni egy másik plüssnek. Próbálgatta hát meggyőzni, hogy ez nem helyes, de süket fülekre talált a beszéde. Kénytelen volt minden erejét és ügyességét bevetni a sikerért. Egy rafinált mozdulattal, kiütötte ellenfele tűjét és így esély nyílt rá, hogy sérelmeiket megbeszéljék. Sárga Borzas csendben hallgatta, mit mond neki legyőzője és sikerült beismernie a hibákat, amiket elkövetett. A csalódottságtól és a lelkiismerete miatt, megremegett, majd sírdogálni kezdett, de szerencséjére ketten is vigasztalták. Megegyeztek, hogy soha nem lesznek rosszba és mindig jó barátokként szeretni fogják egymást. A sokáig tartó beszélgetés után utjaik elváltak, újra kettesben maradhatott Borzaska az ő Fehérkéjével. A sok izgalom levezetésére előkerült a mézes csupor és jóízűt falatoztak belőle, a fáradtság és a teli pocak meghozták hatásukat. Mély álomba zuhant a két kis álomőrző és másnapig fel sem ébredtek.                                                                                           

Reggel mikor felébredt a kislány, ijedten vette észre, hogy az ő kis mackója eltűnt az ágyról és sehol sem találja, ekkorra már drágakőként csillogó könnyek gördültek le, puha arcocskáján. Kirohant Anyukájához, hogy segítséget kérjen tőle, meg is találta a konyhában, ahol éppen a pultot takarította a sok kifolyt méztől, tőle kérdezte, hogy nem látta e a maciját. De ő is szomorkodott, hiszen az ő macija is eltűnt. Ekkor közösen kezdték keresni a szökevényeket, akiket a ruhák között találták meg édesen szunyókálva.

Vége

Egy napos délelőtt, hűvös fénysugarak másztak be a hatalmas üvegtáblán, csiklandozva a bent alvó növényeket és felébresztve egy lehunyt kis szempárt.  Lassan kinyílva előtűntek a parányi fekete szemecskék és megcsillantak rajta a nap első fényei. Valahogy olyan furcsa volt ez a reggel, nem a megszokott- érezte ezt a pici szemek tulajdonosa, egy kis bozontos állatka. Le is mászott a polcról, ahol egész nap szokott üldögélni és körülnézett. Megállapította, hogy semmi változás nincs, de mégis valami újat és valami furcsát érzett, majd így szólt:      

- Brumm, minden rendbe van, de akkor mit érzek én?

Kérdésére senki sem válaszolt, mert egyedül volt, csak a növények vették körül, de ők csak susogni tudnak. Ekkor felpillantott a hatalmas ablakra és látta, hogy a kint lévő táj egy kicsit más lett.

- Minden olyan fehér odakint, vajon miért lehet ez?    

De már érezte, hogy ez a fehérség sok mindenen fog változtatni. Közelebb húzódott az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye.  Ekkor valami zaj csapta meg a kis füleit és már tudta is, nyílik az ajtó. A szokásos nyikorgással kitárult az ajtó és egy idegen lépet be, magával hozva a kinti hűvösséget, ami felfrissítette a kis kalandort. Itt volt a nagy lehetőség, hogy ezt az érdekes fehérséget a bőrén tapasztalja, így gyors futással átslisszolt a záruló ajtó résén és már kint is volt.  Háta mögött az ajtó halk puffanással bezárult. Nincs visszaút.

Tetszet neki a fehérség és el is nevezte volna, ha talál ré jó szót. Így el is kezdett vele játszani. Felvett néhány pelyhet a földről, hogy megnézze milyen közelről, de rövid időn belül eltűnt a mancsából. Nem értette miféle varázslat ez, a fehérség, amit talált, eltűnik a kezéből és csak hideg víz marad a helyén és ha a kezébe eltűnik akkor máshol miért nem. Nem ért rá sokáig gondolkodni ezen, hiszen egy teljesen új érzéssel kellett megismerkednie, a hideggel.

- Most mit csináljak, ez nem jó, már vacogok és nem tudok visszamenni.

Halk szipogások között megfényesedett szemecskéje és könnyek gördültek le arcocskáján. A pindur lábacskái pedig maguktól útnak indították, valami, vagy valaki vonzására. Már máskor is érezte, hogy hiányzik valami az ő kis életéből, de ahogy akkor, most sem tudta, hogy mi lehet az. Csak ment mendegélt a hosszú, nagy utcákon és nem látta a célt. Sok felöl ijesztő morgások és ugatások hallatszottak, ilyenkor egy kicsit megbujt egy kilátszó fűcsomóban, vagy egy hatalmas fa tövében, majd újra elindult. Így jutott el az apró felfedező az égig érő kockákig, ahol egy kis rétre ért, amit itt-ott kisebb buckák tarkítottak. Egyszer csak egy halk neszre lett figyelmes, nincs egyedül gondolta. Körülnézett, de nem látott a közelben senkit, csak távolabb sétált néhány ember, de ekkor újra hallotta a hangot és egy újabb körülnézés után észre is vette, hogy nincs valami rendbe. Az egyik fehér bucka vándorol, az előbb még teljesen másol volt.

- Állj meg te fehér bucka!

De válasz nem jött. Elővette minden bátorságát és közelebb merészkedett, de amit látott nagyon meglepte. A fehérségben egy lábnyom volt, ami nem is lenne meglepő, ha nem teljesen ugyanolyan lett volna, mint az övé.

- Már jártam volna erre? Ez lehetetlen!

Ekkor észrevette, hogy a mozgó bucka nem is olyan, mint a többi, mert a rajta lévő fehérség nem úgy áll, ahogy a többin, hanem kicsit borzoltan. Mindenképp meg kell nézni közelebbről- gondolta és csendben odalopódzott mögé, majd egy hirtelen ugrással már rá is vetette magát, de bucka vékony hangot hallatott. Ettől kicsit megijedt és le is gurult róla.

- Hát te ki vagy? –kérdezte.

- Fehér Borzas vagyok! –válaszolt a bucka, majd felegyenesedett és egy fehér maci nézett hősünkre.

Megtetszettek egymásnak és elmesélték történetüket, majd Fehér Borzas indulni készült és elhívta magával a kis kalandort.

- Bemutatlak Anyukámnak! Ő, nagyon kedves biztos megengedi, hogy velünk maradj.

Így is lett. Mikor felértek a szülőknek érdekes ötletük támadt, mégpedig odaadják a kalandort a kislányuknak, akinek épp aznap volt a születésnapja. Hatalmas örömet okoztak ezzel a kislánynak és a mackónak is. A kislány a Barna Borzas nevet adta neki és elválaszthatatlanok lettek egymás számára. Boldogan és vidáman élnek a mai napig is, hiszen rájöttek, hogy a másikuk hiányzott az életükből és csak együtt lehetnek vidámak.     

Vége